Mindenki számára meglepő volt a vasárnapi választás végeredménye. A kormányzópárt tagjai, bár biztosak voltak a győzelemben, a kétharmadot és a szavazókörzetek általánosan nagyarányú és fölényes megnyerését nem prognosztizálták, ahogyan ezt a Fidesz szimpatizánsai sem tették. Az ellenzéki politikusokat és szavazókat, kik a győzelemben reménykedtek, pedig egyenesen mellbe vágta a csúfos kudarc. Naponta százszámra olvashatunk, láthatunk és hallhatunk azóta is véleményeket, elemzéseket. A választás abszolút friss és mély társadalmi képet tárt elénk, a tanulságok egész tárházával, amit mindenkinek le kellene vonnia.
A régi-új kormány vitathatatlanul újra hatalmas felhatalmazást kapott. Lesz dolga és gondja bőven, elég a gazdasági-, a pedagógus-, a háborús-, vagy éppen az egyéb külpolitikai helyzetre gondolni. Ugyanakkor van itt közel kétmillió szavazó, aki nem ért egyet a kormány irányvonalával. Velük is kellene valamit kezdeni, hozzájuk is kellene szólni. Úgy újabb négy évet alighanem senki sem szeretne leélni, mint amilyeneken túl vagyunk. Két Magyarország létezik egymással párhuzamosan és átjárásmentesen, egymással nem beszélve vagy egymást gyalázva - és ez mára tarthatatlanná vált. A Fidesz-KDNP-nek újra megvan az az ereje és minden eszköze, amivel ezt a fennálló hidegháborús belső helyzetet kezelhetné. Politikai akarattal és elszántsággal képes lehetne a frontvonalakat minimalizálni és a nemzet fogalmát kiterjeszteni. Ehhez persze gesztusok kellenének, engedmények, döntéshozatali bevonások, szakmai beszélgetések és viták, hogy azok is jól érezhessék magukat ebben az országban, akik máshogy gondolkodnak. Mert természetes dolog az, hogy nem mindenki gondolkodhat ugyanúgy. És a másként gondolkodóknak is itt van a hazája. Az elmúlt három ciklusban erre nem volt politikai szándék és lehet, hogy naivitás azt hinni, hogy most lesz. De hátha mégis, majd most, talán...
Ellenzéki oldalon teljes a letargia. Valószínűsíthetően nemcsak az választási eredmény miatt, hanem azért is, ami vasárnap éjjel történt. Ahol minden ellenzéki szereplőről lehullt a lepel és ahol a maguk természetes valójában mutatkoztak meg. Így aztán utólag is sok mindenre jutott fény... Olyan jellemhibákról tettek tanúbizonyságot, amik egyértelműen jelzik: ezeknek a pártvezetőknek nemhogy a kormányban, de még a parlamentben sem lenne helyük. Ilyen hatalmas zakó után például az a minimum, hogy lemondanak. De nem teszik. Ehelyett fennkölt jóslásokat és magabiztos megnyilatkozásokat hallunk tőlük, elhárítva minden felelősséget maguktól. Vajon mire fel? És hol az önkritika? Aligha vitatható: ez az ellenzéki vezetés, ezekkel az emberekkel, így együtt: lejárt és szétkarcolt, hallgathatatlan lemez. Teljes megújulás, teljes vérfrissítés kell, minél több új emberrel. Gyakran jön velünk szemben a tény: "az ország nem kormányt váltott, hanem ellenzéket". És ezt mindenkinek tudomásul kell vennie!
Hogyan tovább? Mikroszinten például. Mert ahogy eddig volt, úgy nem maradhat az a polgárháborús hangulat, ami hazánkat jellemezte. És ha fentről nem is érkezik ösztönzés a kiegyezésre, mi magunk helyben ezt alulról kezdeményezve megtehetjük. Beszélgetnünk kell egymással! Hányszor hallottuk már, hogy "Fideszesekkel nem beszélek, mert ők fafejűen hithűek és meggyőzhetetlenek" vagy "Ellenzékivel én beszéljek? Akik romlásba akarják vinni a hazát?". Ezen változtatnunk kell! Meg kell értenünk végre egymást! Le kell ülnünk és higgadtan el kell beszélgetnünk mindarról, ami elválaszt bennünket. Folyamatosan. Időről-időre. Hiszen csak ezután köthet össze bármi is minket!
