A leköszönő karvezető gondolatai

Karvezetőként búcsút vettem szeretett kórusomtól, a Mezőfalvi Nőikartól. Arra a kérdésre, hogy milyen érzések kavarognak bennem, nem könnyű válaszolni.

A kezdet: a nőikar 1997-ben pontosan 20 évvel ezelőtt alakult, Nemesné Tichy Rita vezetésével. Családi körülményeinek változása miatt Rita egy év után elköltözött és rám hagyományozta a kb. 20 fős énekkart. Akkoriban meg voltam ijedve a feladattól, hiszen soha azelőtt nem dolgoztam felnőttekkel, kizárólag gyerekkórusokat vezettem. Hamar rájöttem, hogy ehhez a tevékenységhez a magas szintű szakmaiság mellett nagyfokú pszichológiai képességek is szükségesek. A felnőttek érzékenyebbek, bizonytalanabbak a gyerekeknél, viszont hihetetlen erővel óhajtják a szép pillanatok megélését, hálásabbak egy-egy fellépés sikeréért. Nem tagadom, voltak ennek a kezdeti időszaknak igen nehéz pillanatai is, de a gyönyörű hangzás és gyors eredmények mindig új lendületet adtak.

A közel két évtizedes munka során számos szakmai kihívás adódott. Elsősorban a mezőfalvi közönség előtt szerepeltünk sokat, akik óriási szeretettel és megbecsüléssel fordultak felénk. Ezt sokszor, sok fórumon megemlítem, mert úgy hiszem, meghatározó a kórus, de személy szerint az én pályám alakulása szempontjából is. Biztos vagyok benne, hogy a község, a barátaink felénk áradó szeretete nélkül soha nem értünk volna el olyan sikereket, amilyeneket volt szerencsénk megélni. Nehéz lenne felsorolni a rengeteg fellépést, fesztiválokat, találkozókat, amelyeken Mezőfalvi Nőikar énekelt. Számos szép emléket őrzünk, ilyen pl. a Vakok Intézetében, a József nádor teremben tett koncertünk, a Székesfehérváron megrendezett kórustalálkozó, a Bakonykutiban, Miklósa Erika operaénekesnél tett koncerttel egybekötött látogatásunk, vagy az Ausztriában, testvértelepülésünkön adott koncertek.

A kézzel fogható eredmények megmérettetésekhez köthetők, és ezért sok izgalom és némi feszültség is férkőzik az emlékeim közé. Összesen háromszor kértük a kórus minősítését, ebből kétszer ezüst, egyszer pedig arany fokozatot értünk el. Nem tagadom, hogy az ezüst minősítések csalódással töltöttek el. Mindkét alkalommal azt éreztem, hogy az énekkar megérdemelte volna a szebben csillogó aranyat, de a zsűri szubjektivitása ellen sosem szabad tiltakozni… Én mindhárom alkalommal elégedett és boldog voltam, hiszen egy nagyszerű csapatot vezényelhettem, és csodás pillanatokat éltünk át.

Két alkalommal vettünk részt az országos szervezésű Keszthelyi Dalünnepen, melynek egyedülálló hangulata van. Megszámlálhatatlanul sokszor szerepeltünk német nemzetiségi rendezvényeken, amelyek izgalmasak és sajátos hangulatúak voltak. Wildrosen Frauenchor-ként is sikerült arany minősítést szereznünk!

Jártunk tehát sok kistelepülésen, a megyeszékhelyen, a fővárosban, külföldön, de mégis, ha egyetlen dolgot kellene kiemelnem, akkor mezőfalvi élményt említenék. Ez pedig nem más, mint a Dréta Antal Egyházzenei Kórustalálkozó. Egy karvezető kolléga úgy fogalmazott a napokban, hogy ez a kórustalálkozó az „én gyermekem”, minden szempontból az én személyemhez kötődik ez az esemény. Nagyon megtisztelő ez a vélemény, bár az is természetes, hogy soha nem egyedül szerveztem. Való igaz, az ötlet, hogy a kiváló akusztikájú templomunkban szervezzünk regionális találkozót, tőlem származik. Nagy örömömre Mezőfalva polgármestere, Márok Csaba, és képviselőtestülete az első pillanattól kezdve támogatott minket. Szabad kezet kaptam a lebonyolításban, aminek az lett az eredménye, hogy egy sajátos értékelési rendszerben lehetett elnyerni évről-évre a Dréta-plakettet. A résztvevők elsőként talán csodálkoztak azon, hogy a „templom szellemiségéhez leginkább illő, legmélyebben megérintő” dal nyerheti el a díjat, de azt gondolom, hogy mindannyian örültek e különlegességnek. Ráadásul bevezettem, hogy a kórusvezetők is szavazzanak, így valójában egy nagy szakmai fórum döntött. Pozitív személyiségnek tartom magam, mindig sokat szenvedtem attól, hogy a kórusművészetben a zsűri a hibákra koncentrál, az alapján pontoz, ítél. Számomra sokkal fontosabbak az ihletett pillanatok, az éneklés szépsége. Hiszek abban, hogy ebben a „drétás rendszerben” sikerült erre fókuszálnunk, és erre igazán büszke vagyok.

A kórustalálkozó másik fő erénye, hogy a kórusok meghallgatták egymást és a végén összkart is énekeltek. De ezzel soha nem ért véget az ünnep. A vendéglátás, a mezőfalvi fasírt a salátákkal, süteményekkel híressé vált a régióban. Bizonyára nem csak az ennivaló minősége miatt, hanem az oldott, kedves, barátságos hangulat miatt is, amely jellemezte ezeket az estéket. Házigazda karvezetőként igyekeztem sokat adni, megéreztetni a Mezőfalvára oly nagyon jellemző vendégszeretetet, a kulturális értékek megbecsülését. Büszke és boldog vagyok, ha az elmúlt nyolc év koncertjeire gondolok. Különösen szép az a két találkozó, ahol a vándordíjat a Mezőfalvi Nőikar nyerte el.

A búcsúkoncerten is megfogalmaztam, hogy a kórusvezetés soha nem önálló munka. Önmagában semmit sem ér az én kezem, a mozdulataim, a zene iránti fogékonyságom. Akkor válik értékké, ha ezeket át tudom adni a kórustagoknak, ha a szándékaim találkoznak az ő érzéseikkel, kifejezőkészségükkel. Büszkén vallom, hogy nekem ez az elmúlt 19 évben sokszor sikerült. Együtt, egy dimenzióban, egy zenei világban alkottunk „a lányokkal”. Örökké hálás leszek azért, hogy ezt átélhettem velük.

Lakos Angéla